Categories
projects

Válassza a legközelebbi kijáratot / Take the Nearest Exit

By Attila Budaházi

2007 június 3-án délelőtt, kevéssel azután, hogy a tévé bemondta a híres színész, Darvas Iván halálát, az Orczy út egyik járdaszigetén, az Elnök utcai megállóban éppen hátat fordított az érkező villamosnak, és az még mindig igen nagy lendülettel, pusztán néhány milliméterre suhant el a vállától. A fiú egy pillanatra megdermedt a gondolattól, hogy milyen kevésen múlott.

Az évek során, időről időre eszébe jutott ez a pillanat, néha azt vizsgálta, hogy él-e még? Nem lehetséges vajon, hogy valójában elkaszálta az a villamos ott és akkor, de mivel félt belátni, hogy meghalt, még mindig úgy kalandozik valami köztes térben, mintha élne?

2019 április 7-én, vasárnap, ebédszünet után visszatért az egyik hotelszobába, hogy folytassa a takarítást. Az ebéd és a napi első cigi mindig kissé szürreális közérzetbe kényszerítették. Ezen a vasárnapon kimondottan hűvös volt és szemerkélt az eső. Az ablak résnyire nyitva volt egész ebédszünet alatt, de a fűtés ellensúlyozta a beáradó hideget. Nekifogott, hogy megvesse az ágyat, amikor egyszer csak odakintről, tökéletes tisztasággal, élesen felhangzott Tarzan összetéveszthetetlen dzsungeli kiáltása. A fiú az ablakhoz ment. Az épületek közé lelógó, az égben eltűnő liánokon, egyikről a másikra csimpaszkodva haladt Tarzan, azaz Johnny Weissmuller. És igen: az egész látvány fekete-fehér volt. 

Minden, ami aznap odáig történt, teljesen reálisnak tűnt, így egyáltalán nem volt ésszerű, hogy álmodna. Pedig ez lehetett volna az egyik teljesen kézenfekvő magyarázat és ahogy lenni szokott, következő lépésként fel lehetett volna ébredni. De nem ez történt. Megint kinézett az ablakon és most már a sötétrózsaszín égbolton egy idegen város felhőkarcolói között száguldott Tarzan, liánról liánra, egyre kétségbeesettebben. Világvége érzés futott át a fiún. Érezte, eljött az idő, színt kell vallani.  Az ajtó felé fordult, de ott nem volt ajtó már. Egy szürkén örvénylő füst-alagút tátongott helyette. 

Bárhogy erőltette, nem emlékezett rá, mikor halt meg. Most? Évekkel korábban? Nem lebbent fel a fátyol semmilyen elrejtett emlékről. Ott állt, szemben az örvénnyel, érezte, ahogy egyre nagyobb széllökések érik az arcát. 

2023 tavasza volt. A vonatablakon befújt a szél. Egy pillanatra kinyitotta szemeit majd lehunyta ismét.

On the morning of June 3, 2007, shortly after the death of the famous actor Iván Darvas was announced on television, he was turning his back on an oncoming tram at the President St stop on a traffic island in Orczy Street, which,still having great momentum, whooshed just a few millimeters away from his left shoulder. For a moment, the boy froze at the thought of the close call..

Over the years he would recall this moment once in a while, wondering if he was still alive. Could it be possible that he had actually been killed by that tram, but because he was too afraid to admit that he was dead, he was still wandering in an in-between space pretending to be alive? 

On Sunday 7 April 2019, after lunch break, he returned to one of the hotel rooms to continue cleaning. Lunch and his first cigarette of the day always left him feeling a little way-out. It was a particularly chilly and drizzling Sunday. The window was left wide open throughout the lunch break, but the heater compensated for the incoming chill. He reached over to make the bed, when suddenly, from outside, in perfect clarity, came the unmistakable jungle cry of Tarzan. He stepped up to the window. Tarzan, alias Johnny Weissmuller, was dangling on the lianas hung between the buildings with their upper ends pinned above the horizon. And yes: the whole scenery was black and white. 

Everything that had happened up to that point in the day seemed completely real, so it was not at all reasonable to think he was dreaming. Yet that would have been one perfectly obvious explanation and, as usual, the next step would have been to wake up. But that was not what happened. He looked out of the window again and now Tarzan was racing across the dark pink sky between the skyscrapers of an unknown city, liana by liana, growing more and more desperate. A sense of the end of the world ran through the boy. He felt the time had come, the time to face what he couldn’t.  He turned to the door, but there was no door. Instead, a tunnel of swirling gray smoke. 

Try as he might, he couldn’t remember when he died. Just right now? Years before? He could not lift the veil off any related memories. He stood there, facing this vortex, feeling increasingly stronger gusts of wind against his face. 

It was the spring of 2023, the wind blew through the window of the train.

He opened his eyes for a moment, then he closed them again.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.