otherness stories

Our participatory events, workshops and performance lectures are all based on constant reflexive and cooperative processes in which we relentlessly reconsider our positions, points of views and levels of participation. This way, at a certain point, between the theoretical background of Otherness Reader and movements/dance trainings there will be room for the participants to share own stories and experiences.

First we thought we would share some of our personal stories to encourage participants’ creative work during our events – and also set some very simple rules or frames if you wish: a maximum of 10 sentences, maximum 3 pictures or maximum 3-4 minutes long film sketches. We also said that everyone is free to express themselves on their mother tongue (in which case the reader is encouraged to use a translator programme). So we started to gather our own personal stories and also asked some of our friends to do the same.

This way stories and pictures arrived from Budapest (Hungary), Cairns (Australia), Tallin (Estonia), Helsingør and Aarhus (Denmark), Sofia (Bulgaria), Frankfurt (Germany), Odorheiu Secuiesc, Târgu Mureş (Romania) – and, we think, they could have come from any other corner of the world.

Film sketches have not arrived so far, some series of pictures were put into a collage in order to keep to our frames, and quite a few of us have decided to abandon their mother tongue to share their experiences in English. Also, some have told stories when they felt othered, and some shared experiences in which they othered someone else. Fiction in some short texts added some refreshing dash to the following series. As you will see, in the very end of this post, there are two stories in which – partly for ethical, party for aesthetic reasons – neither the story tellers nor the editors felt entitled to intervene and cut the length of the texts that transgressed the frames (we highlighted ten core sentences from the first, and the second is just left the way it is: a poem).

Even if for any reason you are not able to take part at our events, you are encouraged to continue our thread of thoughts and imagination: stories sent to othernessproject@gmail.com.


This short videoclip attempts to grasp otherness in the process of metamorphoses, not only physical but also verbal. The starting point is Ariel’s song in Shakespeare’s The Tempest. By exploring change at different levels, as The Tempest does, including both the political and the aesthetical levels, the authors join in with Ariel’s song. Their alternative voice alongside Ariel’s generates a multilayered fabric of sounds and images in which transformation, and therefore becoming other, always results in something much more complex and richer.

Though the country is known for its ‘free minded’ multiculturalism, my mother has got only few friends there and most of them are Estonians or other foreigners sharing the same experience. It is firstly so because of her poor English language skills. My mother is afraid of being misunderstood because of spelling mistakes she does in English. Nice people permanently humiliate her: “No one points out your mistakes, so as not to hurt your feelings, and then there are so many, after all we don’t give a damn”. Some just let her know that it’s irritating to talk to her, occasionally raising eyebrows or saying “I beg your pardon?” So my mum understood that she will never be part of it, that it is not worth it, that there, at least, she is ‘not taken in’. So she has chosen not to encounter locals to become friends with them. On the contrary: she rejects speaking English and accepts the realm of silence. Better to stay mute than bear another humiliation.


Epp Trilla

Most egészen másként nézett rá. Világos volt, hogy legszívesebben elfordulna, lesütné vagy behunyná a szemét. És még ez is jobb lett volna, mint amit csinált: hogy közömbösen átnéz rajta.
Egy kép a falon.
Sándor Sajó

He is a guy walking in the corridors of the school. A small guy. The corridors are long. He does that to face other people. He does that to be faced by other people. He does that to make sure he owns a face. And then in his face they say: “How is it possible that you say you are Jewish! This is the same as to call yourself Gypsy! Are you stupid!” “Roma! – he said. They like to be called Roma!”

It was in the 80s. Bulgaria had just done changed the names of all people of Turkish origin into Bulgarian sounding ones. In my class came two sisters and a brother. They were the children of the new cleaning woman of our school. They were proud they had new names. But they had their old skin. My classmates treated them bad. They called them names and insisted that they were Gypsies.

One day their mother came to our classroom and spoke. She said that they were Turkish and now that they have their new names they are legitimate part of our people and they should be treated right. This was the same day that I spoke to my classmates as well. I wanted them to realize that there is no connection between names, skin colour, language and being in the same room with someone. It seemed I had succeeded. But I still had an issue in my mind: “So there was this evil done to a whole group of people – change their names from Turkish to Bulgarian, using violence and still this seems attractive to a Roma person. How far away do they feel then… “
Ida Daniel

I stand, facing an edge of bushes next to the sidewalk: familiar bodies stand beside me or close by. A human walks by. I quickly turn away. I look into the leaves, as if to hide. One of the others lets out the sound of danger: “Öh!” We come together. The human is a young, black man. His passing by triggers something within me and for a second I consider if he could possibly misinterpret our group behaviour towards him as a sign of racism. I silently burst into laughter: This is insane! Then the black man is gone and I return to reindeer related concerns – this neighbourhood is dangerous.
Lotus Lykke Skov

A Sallai utca vége ’74-ben lényegében a város széle volt: az úttest a többségében még vakolatlan kockaházak kazánjából a télen jéggé tömörödött hó tetejére kiszórt salaktól szürkés porral keveredett föld volt, a horhón helyenként még fű is nőtt. A környéken egyetlen korombeli lány sem lakott, Ritát, a szembe-szomszédlányt kivéve, aki már hétévesen is folyton olvasott és legfeljebb teljes szélcsendben volt hajlandó tollasozni, úgyhogy a fiúkkal szoktam kergetőzni, amikor kiengedtek. A fiúk közt egy elsős volt, Laci, aki a bébe járt, a többiek másodikosok, harmadikosok. Egyszer tavasszal, délután, amikor már nyitva voltak napközben az ablakok, és hallottam, kint fogócskáznak, kimentem. Akkor ott volt a két fiú is, akik lejjebb laktak, és nem szoktak az utcavégi társasággal játszani, de ők is a Bartókba jártak. Éppen jól megjegyeztem őket: a kisebbik pár nappal előtte iskolából jövet utánam kiabált az ablakukból: boszorkány, fogatlan banya, aztán együtt nevettek a nagyobbikkal. Amikor pedig becsuktam magam mögött a kaput és azt kérdeztem, ki a fogó, Sanyika meg sem állva kiáltotta oda, hogy ő. A két testvér megállt, egymásra nézett és a nagyobb minden teketória nélkül azt mondta, lányok nem játszhatnak – erre mindenki megállt, közelebb jött és lett egy kis csend. Laci szólalt meg, láthatóan komoly mérlegelés után: de ez gyorsan fut. Megint volt egy kis csönd, aztán a nagyobb gúnyosan azt mondta, hogy jó, de akkor te vagy a fogó.
Lilla Proics


Bevásárló körúton voltunk vagy egyéb dolgokat intéztünk, nem emlékszem pontosan. Csak arra, hogy a sokadik hely után, a gyalogos sétáktól kifáradt húgom azt mondta, jó, akkor ő most leül pihenni ide a templom lépcsőjére, megvár minket. Amikor visszaértünk hozzá, műanyag egylejest lobogtatott a kezében, az arcán nevetés és sírás között szlalomoztak a grimaszok. Koldusnak nézte valaki, adakozott hát egyet gyorsan. Egymásra borulva szakadt ki belőlünk a röhögés, percekig rázott minket. Pedig a húgom rendesen volt felöltözve. Mondjuk, hogy valami nem oké, hogy baj van a lábával, nem olyan, mint minden normális ember, messziről látható volt.

Talán azért ez ugrott be nekem, mert el akartam mesélni, hogy a másság sokszor, egészen képtelen pillanatokban akár, de megteremti a létezés tömény, végtelenül szabad tereit. Ezt az élményt a húgomnak köszönhetem.
Nem tudom, lényegében mitől különböztek ezek a fajta nevetések a többitől.
Anikó Varga

If you say “milk” in Romanian, there is no problem, but if you say “bread”, people will immediately notice that you are a Hungarian minority and god knows what reaction could come – this was my first experience with languages when as an elementary schoolgirl I was sent to the shop by my mother and from her first movement to stretch me out the shopping bag, thunderstorms escalated in my heart up till the moment when it turned out what I had to buy.
Most of the times nothing frustrating happened to me: I was not laughed at loudly by huge open mouths revealing thick tongues and carious dentils. Nor put on chain, hit by whip and tortured like a mad dog. Not even an eyebrow was raised – most of the times. Still, when I walked down the stairs of our first-floor apartment to the shop, I took with me the burden of the worst outcome ever: the possibility of being excluded. Things in my head escalated into a script according to which bread was the corpus delicti to give out my otherness. As with bread I might have lost my dignity and trust in people surrounding me. With bread I had to rely on goodwill of others – unknown and from one certain respect definitely different people: the caste of those who can pronounce “bread” correctly.
Statistically, I was not excluded from more playgrounds, schools, universities, workplaces and editorials than any other human being in this world. But I always blamed the bread. The “bread”.
Rita Sebestyén


This slideshow requires JavaScript.

Noémi-Krisztina Nagy


Mindig megvártak a kicsik a kapunál. A hétfői magyarórára tavasz elejétől rengeteg viragot hoztak. Amikor összeszedtem a táskámat, a naplót, meg a 1o-15 csokor virágomat, lelkesen kísértek ki és azt mondták: Virágos tanárnő! Rajtam ragadt. A nagyobbak – 14-15 évesek – már nem hoztak annyi virágot, de minden plusz feladatot megcsináltak és nem szégyelltek jelentkezni.
Késő tavasszal már jól látszott, hogy terhes vagyok, de a kicsik nem törődtek vele, ugyanúgy ugrándoztak körülöttem. A nagyobbak tudomásulvevő tekintettel néztek, és bár semmi látható jelét nem adták annak, hogy másképp látnak, én éreztem. Mégis szeretettel vettek körül, ezt is éreztem.
Nyár elején az évzárón szintén rengeteg virágot kaptam. Ott ácsorogtunk a diákokkal az udvaron, amikor megjött Richárd, a legalacsonyabb roma gyerek. Szerteálló haja alatt ragyogott a koszos és groteszk kis ábrázata, büszkén kihúzta magát a nemtudomhonnanszerzett kis zakójában, és egy csokor kókadt németszegfűt nyújtott felém. Én átvettem és nem tehettem mást, minthogy jobbról-balról megpusziltam, ahogy mindenki mást is. Le kellett hajolni hozzá, nem is lehetett óvatoskodni, hát megtörtént. És elrettenve álldogáltam az udvaron, kezemmel hozzá sem értem a pocakomhoz, szorongva mondtam Jóskának, a tornatanárnak, hogy mi történt, mire ő elvezetett az öltözőben levő csaphoz, szappant, törülközőt adott és megvárta, hogy megmossam az arcom. Amelyre rácuppantott két puszit egy ördögképű, nagyon kicsi cigány fiú.
Sosem mondtam volna el, ha nem tudnám, hogy Richárd nem fogja olvasni, hiszen nem tudott olvasni, talán most sem tud. Pedig ötödikes volt. Eleven kis gyerek, aki nem tudott mindig csendben ülni az utolsó padban, de elszigeteltsége tartós volt. Voltak még cigányok az osztályában, olyanok is, akik tudtak írni-olvasni, akik bekapcsolódtak az órába. Ő csak a feolvasásokkor figyelt, de akkor tátott szájjal, hogy aztán ismét elmerüljön saját világába, nem tudni merre kalandozó gondolataiba. És most, ez az évzárós vonulás, ez az izgatott ünnepi megmutatkozás jelentette számára azt az alkalmat, amikor igazán úgy érezhette, hogy végre úgy tesz, mint a többiek. A ragaszkodás valamiféle jelét adta, valamiféle ünneplőben, virágcsokorszerű képződménnyel a kezében, és ugyanazt tette, amit a többi gyerek – méltósággal és boldogan használt egy szokást, hogy olyasmit mutasson fel, ami a többiekkel összeköti: a szeretet és a tiszteletadás boldogságos, felmagasztosító érzetét. Az ajándékozás örömteli, felnőttes pillanatát. A közös emberség büszke érzését. És ehhez a nagyszerű pillanthoz viszonyultam én színleg kedvesen, közben gyanakodva. Igen, a mikrobák, a vírusok. Piszkos arc, fekete körmök. És dehogy voltam az a virágos tanárnő, akinek a gyerekek és ez a kicsi cigány fiú hittek. Felsorakoztam, ha láthatóan nem is, az értetlenek, a kiközösítők, az érzéketlenek csoportjához, ahonnan nem lehet látni azt a valóban felemelő pillantot, amelyet ő megélt, a másokkal való közösség érzetét. Bár utólag értem, de akkor vétkesen nem láttam őt. És tudtam, hogy hiába volt minden csokor virág.
Ildikó Ungvári-Zrínyi


Mindig is vonzott a zöld rácsos ajtó, megtudni mi van mögötte. Valami csodát sejtettem. Nyugalmat árasztott a ház, a zöld ívelt ablakokkal, a kőfalra futtatott borostyánnal. Titokzatossá tette az érintetlen kert…
Nem akarok, felkeni az ágyból. Oblomov társául szegődtem. Életfilozófiámmá vált. Oblomovizussal bélyegzetten Oblomvot olvasok. Penész a csésze teámban. Tervem van vele. Hajót fogok tűrögetni, és tengerre szállok, körülhajókázom a rejtélyes, szépséges szigetem. Ki tudja, akár hajótörött is lehetnék. Jó életem lesz.
A teám-penész-szigetén fogok pihenni.
Mindig is vonzott a zöld rácsos ajtó…
Akár a durhami Kilec-Templom kápolna ékei, mészből faragott fej vagyok, egy öröklétre kárhoztatva, a létre. Bámulni, és bámultként leledzni. Meszes alakom mozdítani nem merem, mert nem tehetem. De szép vagyok, arcom ívelt, formálóim kezét dicsérem. Testemet nem érzem, zakatoló agyam igézem.
Mindig is vonzott a zöld rácsos ajtó…
Gyermekkacaj- csengő. A remény, ez az enyém lesz. Ott úszott bennem. Szép vagy picim. Fekete árnya jött, majd csillag lett belőle, valami kék és fehér fény. Ott a kertben, a fenyőfa tövében a hervadt virág mellett, a születésnapi gyertyáját elfújta a szél.
Mindig is vonzott a zöld rácsos ajtó…
Sötétzöld és kék a pamlag, amin fekszik. Arca hervadt, sápatag, ha jól látom a kusza fényben ma pirosítót tett rá, repedezet ajkán a rúzs élénk piros színe, az egyetlen élő a térben. A keze reszket, pedig már ivott. A szag, ami körüllengi az áporodott ruháé, az aszott bőré. Szeretem ezt a szagot, ismerős, otthonos, elválaszthatatlan tőle, az én szkarabeuszomtól. Nem szoktunk beszélgetni, ezt már megszoktuk. A törött üvegű óra idétlen ketyegése elmondja a csendet. Ma meg fog szólalni a rúzs. Csevegni fog. Már napok óta készül rá. Valami tőle teljesen idegennel fogja kezdeni. Ha jól tudom, elfelejtett már őszinte lenni. Megütötték a gongot, és megkezdődött a játék:
X: Adj király katonát !
XX: Nem adok!
X: Adj király katonát !
XX: Nem adok!
X: Adj király katonát !
XX: Nem adok!
X: (mosolyt csal az ajkára, szétteszi lábát) Adj király katonát !
XX: Nem adok!
Felhúzza papucsát és kislattyog a vécére.
Mindig vonzott a zöld rácsos ajtó…
Tavaszi szél vizet áraszt virágom, virágom….
Réka Dunkler


Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s